Igen, én hiszek a kagyló izzadásában. Hiszem, hogy nem feltétlenül a könnyen jött dolgok értékesek. Hiszem, hogy az igazgyöngy fájdalmak és gyötrődések árán születik meg az életünkben is. 

Ezért volt annyira szép együtt dolgozni nemrég valakivel, akit már ismertem, akinek a segítségkérése megtisztelő volt számomra.

Eredetileg szerintem nem tudta, mit akar pontosan. Valamit, ami majd változást hoz. Valamit, ami inspirálja, kiemeli egy depresszív időszakból. Egy darabig ment a coaching ebbe az irányba. Jobban volt, letette a cigit, újra csillogott a szeme. Öröm volt látni.

Aztán éreztem, hogy menekülőre fogja. Más út, új tanulnivaló, ahol ismét a másoknak való segítésről szól minden, ahol ismét el lehet bújni, mert nem Ő a fontos.

Megrekedtünk. Bármivel szívesebben foglalkozott volna, mint magával. Egyre csak hajtogatta, hogy a másoknak való segítésen keresztül majd rendbejönnek a dolgai, majd az megmutatja az útját. Persze, ez elképzelhető. Sőt, amit talált, igazán testhezálló, szerintem jó lenne benne. De kiszáradt kútból nem lehet inni adni. Amíg a segítő nincs rendben önmagával, addig hogyan tudna igazán segíteni? Nekünk muszáj rendben lenni. Nem, nem azt mondom, hogy jól kell lennünk életünk minden percében. Azt mondom, hogy hiteles coachként akkor tudok segíteni, ha felismerem, hogy nem vagyok jól és teszek azért, hogy jobban legyek, s így mindig tudjak inni adni.

Aztán eljött a perc, hogy kijelentette: nem szeretné tovább folytatni, nem a coaching most a megfelelő eszköz számára. Tiszteltem a döntését és vártam. Vártam, hogy jelentkezzen. Mert biztos voltam abban, hogy a kagyló önmagába zárva izzad és gyötrődik tovább és ennek a fájdalmas munkának gyönyörűséges gyöngy-gyümölcse lesz.

Aztán írt. Azt írta a lelkes, örülős, rég hallott hangján, hogy a célja még nincs teljesítve, de úton, jó úton halad felé. És ezt köszöni. Én meg büszke vagyok rá.

A kép domeckopol munkája.