Mostanában sokat vezetek: hetente nagyjából kétszer teszem meg a Gyula-Budapest távolságot. A Viharsarok tősgyökeres lakóitól gyakran hallom a panaszt: ez az út borzalmas. Ami egyébként az állapotára abszolút igaz. Maga a környezet viszont gyönyörű: klasszikus alföldi táj szalmabálákkal, égre forduló naprafoggókkal, gólyákkal, nyulakkal, őzekkel, mikor mit hoz az út és az évszak.

Lassan én is rutinból megyek: várom a szokásos helyen a gólyacsaládot, a kanyar utáni magányos háznál a kis fekete pulikutyát, a benzinkutat, ahol ismerősként üdvözölnek, készítik a kávém és hozzák a kutyámnak is a vizet. Otthonunk már ez az út. 

Tegnap mégis valami mást kaptam. A GPS-alkalmazás, ami sokszor mentett már meg dugótól, elvitt Gyomaendrőd irányába. Tudtam, hogy egy hosszabb szakaszon megkezdődött az út felújítása - vagy inkább foltozása -, így hallgattam rá. 

Érdemes volt, csodákat láttam: rutin helyett új pálya, új kanyarok, új illatok a letekert ablak mellett. A szélvédőn, mint egy kivetítőn, élő, egyenesben a naplementével. Hosszabb volt? Időben igen, távolságban nem igazán. Bosszankodhattam volna ezen? Persze, sőt, végigpuffoghattam volna a kutyának minden egyes percet: jaj, hol vagyunk, jaj, nem ismerem az utat, jaj, sötétedik, jaaaaaj. De mennyivel jobb volt így, rácsodálkozva, lassítva… Bevallom, a térképet azért előkotortam a csomagtartóból, mert jaj, ha a kütyü megadja magát, akkor végem, de ennyi “kilengés” kellett a biztonságérzetemhez. 

Azt gondolom, ez pontosan az a mindennapi helyzet volt, ami ha balról nézem, tragédia, ha jobbról, élmény. Sokáig tartott és még tart is a leckém: ne készítsek limonádéból citromot. Jelentem: én igyekszem.