Coaching ülés. Ügyfelem meglehetősen nihilista hangulatban: mindenre legyint, látom, az ingerküszöbét nem lesz egyszerű elérni. Ez már a második ilyen alkalom. Az előzőnél rákérdeztem, biztos erre szeretné-e használni az időt. Szüksége van arra, hogy meghallgassam és hogy ő is hallja végre milyen lent van, mert a folytonos rohanásban sosincs ideje megállni és ránézni a helyzete valódi mélységére, mondta. A végére kicsit derültebb is lett, feladatot is adott magának, de nem volt elég ereje a végrehajtáshoz, már nem is tartja olyan jó ötletnek.

Ma buzog(na) bennem a tettvágy, de persze a tempót mindig az ügyfél diktálja. Inkább kérdezek újra, kicsit másképp: mennyi időt szán ma a mélység felmérésére és mennyit a magasság leküzdésére. Felkapja a fejét, de szóban nem reagál. Színtelen hangon mondja tovább, hogy már csak egy tollpihének érzi magát, súlytalan az élete, felkapja szél, leteszi, ott valahogy boldogulnia kell, de mire belejönne, érkezik egy újabb fuvallat és már sehol az addig elért eredmények, nincs biztonság.

Igen, ezt ismerem. Az én életem is a folytonos újrakezdésekről szól. Ezt a meglátásomat azonban csak arra használom, hogy egy újabb kapcsolódási pont szülessen közöttünk, s nem arra, hogy már mondjam is neki a magam jól bevált módszereit és praktikáit erre: az ő megoldását kell megtalálnunk, mert az fog valódi változást hozni az életébe nem az én utam lemásolása.

- Tollpiheként minek kéne történie veled, hogy biztonságban érezd magad?

- Nem is tudom. Talán, ha súlyosabb lennék…

- Hm… Mondjuk egy kő?

- Igen, azt nehezebben tudná a szél elmozdítani. Bár, a víz még mindig kivájja, felőrli. Nem jó. Valami olyan kéne, ami belül növekszik és nem függ ennyire a külső körülményektől.

- Mennyire?

- Mint én, aki folyton mások visszajelzéseit lesem, aki felülök az aktuális szélre és hagyom, hogy minden, amiről azt gondoltam korábban, hogy fontos, elmaradjon mögöttem.

- Mit szeretnél?

- Nyomot hagyni. Visszanézve is látni, hogy ott jártam, hogy tettem valamit. Igen, azt hiszem, ezzel kellene dolgoznunk, hogy hogyan tudok belülről táplálkozni és kifelé adni ebből valamit és nem fordítva. Mit gondolsz?

- Örülök, hogy kidugtad a fejed a gödörből és még jobban, hogy kísérhetlek ezen az úton.